Amit az első táncórám tanított
7/19/20265 min read
Szóval elkezdtem táncolni tanulni.
Több oka is van. Mindig is érdekelt a tánc, szerettem táncolni már kiskorom óta, imádtam a zenét. Azt nem gondoltam viszont, hogy mennyit tud tanítani a világról.
De tinédzserként hip-hop-ot tanultam és felnőttként már hiába hiányzott, nem igazán vonzott ez az irány. Nehéz volt elképzelni magamat a fiatalokkal "ugrálni". Mindenesetre évente elővettem a témát, és keresgéltem, de végül nem indultam el.
Később, ettől teljesen függetlenül természetesen több önismereti csoportban, többek között családállításokon vettem és veszek részt a mai napig. Ott történt pedig, hogy legnagyobb meglepetésemre különböző témákkal kapcsolatban, több alkalommal is felmerült a tánc, mint lehetséges válasz.
Na nem mint a mindent megoldó szent grál, de mint egy olyan eszköz, ami igenis nagyon hasznos lehet számomra.
Felnőtt, önálló nőként sokszor volt nehézségem a kontroll átengedésével kapcsolatban, a lelazulással, játékossággal. Ez van, ha már gyerekkorod óta helyt kell állni. Nincs idő ilyesmire.
Továbbmegyek - ez veszélyes. Hiszen mi van, ha én elengedem magam? Elengedem a rendszert, széteszik, vége. Halkan jegyzem meg, ez akkor is igaz, ha láthatóan nincs rendszer. De komolyan. A megszokás, az, amit valójában sokan félünk elengedni akár csak egy pillanatra is. Paradox módon, ha azt szoktam meg, hogy valamiben nincs rendszer, a rendszer maga is fenyegető lehet.
De visszatérve a tánchoz. Hiányoztak ugyan dolgok az életemből, és azt is tudtam, szeretnék táncolni, de nem kötöttem össze fejben. Persze mikor megfogalmaztam magamnak, hogy lazítani szeretnék, sokszor megjelent a tánc, de nem mentem ennél tovább.
Családállításokon mint mondtam sokféle témát boncolgattunk. Határok meghúzását és tartását, a nőiség megélését, a megengedést, hogy valaki más megtartson, a szabadság kérdését, a kontrollt, kapcsolódásokban pedig a "hol kezdődöm én vagy meddig tart a másik" kérdését.
Mélység alert: az önálló nőben, aki mindig "helyt áll" az életben, lehet egy mély vágy a kapcsolódásra.
Igen, tudom, nevezhetném a belső gyereknek, kislánynak, stb, de nem szeretnék sem címkézni, sem pszichologizálni, ezek egyszerűen emberi tények, tapasztalatok is lehetnek, és én most ezen a szinten meg is állok.
Ez a kapcsolódás iránti vágy pedig tud mindent elsöprő módon a felszínre törni. Az önálló, erős nő ugyanis nem takaréklángon ég. Azt tanulta meg, hogy szükség van az erejére, mindig és mindenhol, sőt, ez most talán durva lesz, de gyakran erőből csinál mindent. A lényeg, hogy nagyon. Legalábbis én ezt vettem észre magamon. És igen, a bennem élő erős nő kapcsolódni is nagyon tud. És igazán őszintén: néha nagyon akar. És sokszor pont ez okozza a problémát.
Ha kapcsolódni akarok, félek, hogy kibillen az "egyensúly".
Ezzel önmagában még nem is lenne gond. Hiszen ez az élet, és ezzel együtt csodálatos. Az Ízek, imák, szerelmek egyik jelenete jut erről eszembe, amikor Ketut azt mondja Liznek, hogy nincs azzal baj, ha néha a szerelem miatt felborul az egyensúly. És tényleg nincs. Csoda egy dolog. De előfordul, hogy nem az egyensúly borul fel. Hanem, a mérleg átbillen az egyik oldalról a másikra.
A problémák valójában itt kezdődhetnek. És itt kezdődik az egyensúly is. Hiszen ha átbillenek az egyik oldalra, mi marad a másikon?
Ha minden figyelmemmel, energiámmal, időmmel = erőmmel ott vagyok a másiknál, akkor ki marad nálam? És ha visszajövök magamhoz, jaj nem tudok ott lenni vele!
És itt jön be a képbe egy nagyon mély hiedelem: ha választok valakit, nem tudok majd magam mellett is lenni.
Mintha vagy őt választanám, vagy magamat.
Ezért sokszor inkább nem is választok. Hiszen valakinek vinnie kell az életemet, amit felépítettem, nem ücsöröghetek a mérleg másik serpenyőjében rá sem hederítve!
Micsoda zsákutca ez!
Inkább viszem a kontrollt, és próbálom úgy igazítani, hogy ismerős legyen és kiszámítható... de akkor szépen lassan újra visszacsúszok az egyik oldalra. Ami csak rólam szól. És mindeközben észre sem veszem, hogy van ott egy másik. Egy másik lény, ugyanúgy érzésekkel, emberi megélésekkel.
Lassan egyértelművé vált számomra, hogy valamilyen társas tánc lesz számomra a megfelelő. És mivel mindig is nagyon vonzott a latin kultúra, és zene, ez is megadta az irányt. Így találtam meg szépen lassan a bachatát. Az első óra után egy összejövetelen beszélgettem egy tapasztalt táncossal a női-férfi/követő-vezető szerepekről a táncban. Hoppá. Semmi pszichologizálás, csak a saját tapasztalatairól mesélt.
Azt mondta, van egy pont, amikor nőként, követőként a táncban már nem tudsz mit csinálni. Egyszerűen követned kell, amit a férfi, a vezető mutat. El kell tudnod engedni magad. Bízni abban, hogy tudja mit csinál. Hogy figyel rád. Neked pedig közben ki kell bontakoznod.
És igen, tudnod kell, hogy figyel rád. Hogy nem fog olyan helyzetbe hozni, amiben nem mozogsz komfortosan, vagy amit valamiért nem tudsz kezelni. Tudni, hogy ott van, és ott lesz a következő lépésnél is, és megtart ha kell. És ez a nagyon fontos rész: ha kell.
Ugyanis a férfinak a táncban nem dolga megtartani a nőt. A nő tartja magát. És mellette kibontakozik, szabadjára engedi a nőiségét, az energiáit, azt, amit csak ő tud - de nem olyan szintig, hogy a férfi szedje össze.
A férfi tartja magát.
A nő tartja magát.
És együtt valami csodálatosat hoznak létre a táncban. Nem egymásra támaszkodva.
Egymás mellett.
Együtt.
Szorosan együttműködnek. Kívülről akár úgy is látszhat, mintha egymást tartva mozognának, pedig erről szó sincs. És ebből a táncból létrejön valami, ami nekem most különösen érdekes: egyensúly.
Igen, néha erre billen, néha arra, de mindig vissza tud térni a középpontba.
A tánc is.
A pár is.
A nő is.
A férfi is.
Az egyén is. A kapcsolódás is.
És nem esik ettől szét a rendszer.
Hát ezt tanultam az első táncórámon. Talán szépen lassan, hétről hétre át tudok ültetni ebből valamit a saját életembe. Amikor már nem csak a padlót nézem, mert tökéletesen akarom csinálni, hanem amikor már a táncpartnerem szemébe tudok nézni könnyedén, és észreveszem, hogy "ő is ott van".